Szegőfi Ákos: Mélyvíz, csak úszóknak! – edzések a Tokiói Rendőrségen


Japán legerősebb kendósai valamely híres kendós egyetem (mint például a Kokushikan) elvégzése után felvételt nyerhetnek rendőrségekre is, azon belül pedig tagjaivá válhatnak egy “elit” csoportnak, amit tokuren-nek neveznek. A szó konkrétan különleges egységet jelent, és az ide bejutók idejük java részében választott harcművészetüket gyakorolják. A rendőrségek nem csak versenyzői szempontból, de történetileg is rendkívül fontos részei a kendónak. Idén a Kokushikan Egyetem jóvoltából Tóth Balázzsal lehetőségünk nyílt részt venni a Keisicsó (azaz Tokiói Rendőrség) zárt kendó edzésein.

– Voltál a Keisicsó-ban? – kérdezi Ota sensei edzés után az egyetemen. – Milyen volt a Keisicsó? – kérdezi Ujiie sensei, miután hazajöttünk. – Mennyire emlékszel az edzésből?  – kérdezi Takei sensei a buszban. – Az utolsó negyven percből nem sokra – vallom be. Elégedettnek tűnik. – Holnap is jöhetsz, ha akarsz – mondja végül.

Keisicso_szimbolum

Kesicsó jelképe

4:50-kor indultunk busszal Nagayamából (itt van az egyetem), hogy időben beérjünk a rendőrségre. A buszon a legtöbben aludni próbálnak, aki nem tud, az csöndben bámul ki a párás ablakon, és időnként felpillant a vezetőülés feletti digitális órára, hogy visszaszámolja a perceket. Takei sensei vezeti a kisbuszt, és noha általában jókedvű és szóval tartja a diákokat, most ő is hallgat. A Keisicsó-épületkomplexum egy mesterséges szigeten kapott helyet Tokió központjában, felhőkarcolókkal és többszintes autópályákkal körülvéve, de a helyszín futurisztikusságára legfeljebb az edzés utáni eufóriában vagyunk képesek odafigyelni. Félrehúznak egy rácsos kaput, begördülünk.

Korábban érkeztünk, ezért még tíz percig az autóban maradunk. Már mindenki éber. A parkolóban biciklisek jelennek meg, egyikőjük meghajol a busz felé – a régi kokushikanos diák és Össz-Japán egyetemi bajnok, Hatakenaka Koszuke az. Még öltönyt visel. Villanásnyinak tűnő idő elteltével felharsan Takei sensei hangja: – Menjünk! Kikászálódunk a buszból, vállra vesszük a táskát, és elindulunk a dojoba. A liftnél találkozunk néhány rendőrrel, előre köszönünk nekik, ők is szívélyesen köszönnek nekünk. Balázst és engem érezhetően jobban megnéznek. Nem lenne kedvem eltévedni itt. Nincs igazán hideg, de mindenki kék, és didereg öltözködés közben, miközben a termet nézi. Egy ismerős lép a terembe: Yuya Takenoucsi, minden idők legfiatalabb összjapán-bajnoka az, a mesterek páncéljait jött kipakolni. A magyar csapatból nekem volt szerencsém vívni vele a 2015-ös Világbajnokságon. Olyan 10 kilóval tűnik nagyobbnak, mint mikor utoljára láttam. Nem a hasára szedte fel. Aki kicsit is tisztában van az elmúlt évek rendőr, vagy japán bajnokságainak résztvevőivel, nem egy ismerős arcot fedezhetett volna fel a reggel hétkor kezdődő első edzésen.

A Keisicsó terme a központi rendőrségi épület negyedik emeletét foglalja el. A dojo hatalmas, méreteiben hozzáillő dobbal, három lelátóval, krémszínű padlóval és szám szerint hat, fehérrel felragasztott pályával a versenygyakorlásokhoz.

Pipokun

Pipo-kun, a Keisicsó kabalája

A mesterek oldala feletti falról két narancssárga, vigyorgó manó integet, ők a Tokiói Rendőrség kabalái. Mint később megtudjuk, Pipo-kunnak hívják, a nevét a rendőrautók „pípo-pípo” hangot kiadó szirénájáról kapta. A figura rengeteg helyen fel van matricázva a városban is, és hirtelen feltűnése később enyhe emlékbetöréseket és egyéb stresszreakciókat váltott ki belőlünk.

A terembe lépve azonnal feltűnik, hogy senki nem nevetgél, vagy szólal meg hangosan, de igazából beszélgetni sem nagyon látni senkit. A padlón elnyújtózó reggeli fényben sápadtan derengenek az arcok. Csend van, és feszült várakozás. A kokushikanos diákok is meg vannak feszülve, pedig bőven volt már részük kemény edzésekben nekik is. A mesterek még nem érkeztek meg, az óra 6:45-öt mutat. Beöltözés után a diákokkal együtt lassan előmerészkedünk a vendégek számára fenntartott, lelátó alatti öltöző és pihenőrészlegből. Néhányan a padló keménységét, csúszósságát tesztelik, mások bátortalanul vágnak párat, aztán inkább elteszik a kardot. Mintha senki nem akarná magára felhívni a figyelmet, együtt mozgunk, akár egy nagy halraj. A terem átellenes oldalán a rendőrök nyugodtan kipakolják mestereik páncéljait, közömbösen felmérnek minket, aztán kardjaikat kézbe véve ellenőrzik vágásaikat egy fali tükörben. Megérkezik néhány mester, jókedvűen üdvözlik egymást. Tőlem nem messze, a tokurenből tavaly visszavonult, háromszoros összjapán-bajnok, Ucsimura Rjóicsi veszi a páncélját. Ideje sorakozni.

Ucsimura_összjapán_bajnokság

Ucsimura Rjóicsi az Össz-Japán Bajnokságon

Ha hasonlítani akarnánk valamihez a Keisicsót, akkor egy precíz, de sajátos szabályok szerint működő óraművet lenne legtalálóbb elképzelni, aminek ideje máshogy telik, mint az ablakokon túl található óráké. Mutatója a tekintélyes méretű dob a terem végében. Olyan óriási, hogy nem is sima dobverőt, hanem egy baseball-ütőhöz megejtően hasonlító fadarabot használnak, hogy a hasára verjenek. Ez a dob kezdi meg és zárja le az egyes edzésrészeket. A terem szélén, a gyakorlók oldalán felügyelők járőröznek, mindegyikük kezében nehezített fakard. Valójában az a feladatuk, hogy biztosítsák az edzések gördülékenységét, üssék a dobot, a dobszó jelzésére mindenkit beállítsanak a sorba, párt találjanak akinek nincs, esetleg az üresen maradt mesterekhez irányítsák a vívókat. Csak órásmestereknek hívjuk őket. Jelenlétük – talán az evezőlapát méretű fakard miatt – elég baljós. Természetes, hogy minden jól szervezett edzést hasonlítani lehet egyfajta mechanikához, tágabb értelemben véve az edzések sokaságát még egy gyártósorhoz is, amelybe beillesztik a gyakorlókat, és a folyamat valamilyen minőségű kendó kialakítására irányul. A Keisicsó-ban ezt a legmagasabb szintre fejlesztették, és néhány nap után pontosan lehet már érteni, miért is olyan erősek az itt edzők.

A fizikai terhelés a következőképpen alakult: pontban 7-től vívás a mesterekkel, negyven percig. A pontban 7-től inkább nekik iránymutató, nekünk már 6:55-kor szeizában, csukott szemmel meditálva kell várnunk hogy a mesterek – szám szerint olyan huszan, mindegyikőjük 7-8. danos – elfoglalják helyeiket. Ha ez megtörtént, megszólal a dob. Első reggel, mikor meditációba merülve, csukott szemmel várakoztam, ez körülbelül olyan érzés volt, mintha valaki figyelmeztetés nélkül feldöntött volna mellettem egy szekrényt. A meghajlás után egy pillanat alatt magunkra varázsoljuk a sisakot, sokan csak a fejüket dugják bele, és aztán repkedő himókkal rohannak helyet foglalni a sorban. Ez az első edzés nyitottabb, sok vívó van, nagy küzdelem megy a helyekért. Szerencsés esetben a negyven perc alatt két mesterrel is le lehet vívni, az utolsó tizenöt percben pedig már bárkihez oda lehet menni. Balázzsal egykori és jelenlegi japán válogatottak, japán bajnokok közül válogatunk.

Negyven perc leteltével újra megszólal a dob, sorakozó, gyors átöltözés, és a diákokkal együtt rohanunk át egy másik épületbe reggelizni. Ez ingyen van, azaz mindent meg kell enni – időre. Számoljuk, olyan öt-hat percünk lehet, hogy magunkba döntsük a fermentált babot (natto), a tálnyi rizst, két tükörtojást és egy adag miszo-levest. Még ez is rendezett módon zajlik: mindenki leül, még evés előtt saját szájíze szerint ízesíti (indokolatlan mennyiségű majonézzel) a tojást, a rizst, bekeveri a ragacsos nattót, majd a kokushikanos csapat kapitánya egymáshoz illeszti a tenyereit – Itadakimasz! – adja meg a jelet, és egyszerre kezdünk el, nincs rá jobb kifejezés, rágás nélkül zabálni. Az első reggeli után enyhe hányingerrel indulunk vissza edzeni, másodszorra már egész könnyen megy – a szervezetünk is megtanulta, hogy szüksége lesz rá.

Az edzés szuburival (vágásgyakorlás) folytatódik. Ötszáz vágás nehezített bokutóval, minden egyes vágást két-három másodpercig kitartva. Az utolsó 100 mindig valami finomság, mondjuk kitörés vagy matawari (hajlított terpeszállásos) vágás. A mesterek közöttünk járkálnak, időnként igazítanak valamit a mozgáson, de az alapelv az, hogy a puszta mennyiség és a már meglévő alapok együtt kialakítják majd a helyes mozgást. Utána ismét vívás, ezúttal ötven perc, ebből harminc a mesterekkel, a maradék húsz rendőrökkel. Talán ez az edzés legélvezetesebb része, habár már mindenki érzi a sötét felleget, ami az ucsikomi (folyamatos vágásgyakorlás) képében közelít felénk. A harmadik nap végére megvan majdnem az egész Keisicsós-kollekció az egykori japán bajnokokból és helyezettekből, habár itt nem kell nagyon keresgélni, hogy az ember ellenfelére akadjon. A ji-geiko leteltével kapunk tíz perc szünetet – ekkor a legcsendesebb mindenki. Magunkkal foglalkozunk, ha úgy tetszik, az edzés mentális részével küzdünk: nem elég, hogy a testnek meg kell csinálnia a döglesztő, negyven perces ucsikomit, de ezt az agynak még el is kell fogadnia, kvázi előre le kell edzenie az egészet, az összes alkudozással, kihátrálással, kifogással és nagyon is elképzelhető ájulásokkal egyetemben, még mielőtt egyáltalán megszólalna a kezdést jelző dobszó.

A rendőrök a motodacsik, és persze ők is gyakorolnak rajtunk. 11-kor kezdünk, párokba állunk. A Keisicsó-óramű egyik sajátos tulajdonsága, hogy ugyan még dél sincs, de már úgy érezzük, mintha késő este lenne, és egy egész napja itt lennénk. Az ucsikomi alatt pihenés gyakorlatilag nincs, csak az a pár másodperc, amíg elrakjuk a kardot és forgunk egyet jobbra. Az első húsz perc men és kote-men nagymozgással tízszer, utána forgás. A második húsz perc progjamja változik: első alkalommal tsuki-men hatszor, utána rögtön egylevegős kirikaeshi, de a második nap úgy döntenek, ez túl könnyű, legyen inkább men-taiatari-hikimen tízszer és utána félpályás kirikaeshi. A cél a tökéletesen hatékony mozgás kialakítása. Ha már összeesel, de akkor is menni kell, a test már csak azokat az izmokat kezdi használni, amelyek feltétlenül szükségesek, többi kvázi lazán marad, és lassan kialakul a robbanékony, mégis könnyed(nek tűnő) mozgás. A rendőrökkel való ütközések után úgy néz ki a kezünk, mintha boxedzésen jártunk volna. A második reggelen már nem is edzésre, hanem háborúba indulunk.

Az olyan egyetemeken, mint a Kokushikan, szintén nagyon kemény az edzés, de a rengeteg ember miatt megoldható, hogy a magát fáradtnak/kedvetlennek érző gyakorló eltűnjön a tömegben, lazábbra szabja az edzést, a diákok pedig a hosszú évek alatt számtalan praktikát fejlesztettek ki, amivel húzni tudják az időt. Az egyetemen a mesterek is meg-megállítják az edzést, hogy instrukciókat adjanak a gyakorlóknak, és ezalatt is pihen a test. Keisicsóban viszont nincs üresjárat, a pihenésnek is megvan az ideje, de ha edzés van, mondjuk negyven perc ucsikomi szünet nélkül, akkor azt csinálni kell teljes erőből, mert a rendőrök és a felügyelők észreveszik a lazsálást, és néhány plusz körrel jutalmazzák a próbálkozót.

keisicso_dojo_részlet

A Keisicsó edzőtermének részlete

Motodacsiként sem lehet lazítani egy pillanatra sem – mindkettőnknek volt olyan élménye, hogy egy pillanatra nem koncentráltunk eléggé fogadó félként, és ilyenkor bizony a kőkemény tsuki szúrások illetve a kisebb autóbaleset erejéhez hasonlító ütközések felnyalatták velünk a padlót. Maximális koncentráció, mindennap, minden vágásnál. Ez a Keisicsó-garancia. Nem hiába peregnek ki innen sokan még az erős kendósok közül is, akik pedig megmaradnak, rendszerint még erősebbé válnak. A harmadik nap végére kezdem felfogni, milyen mentális teher lehet ezt minden egyes nap végigcsinálni – hogy a délutáni egyéb tréningekről és edzésről ne is beszéljünk.

Az egyetemre visszatérve mindenki megkönnyebbültnek tűnik. Az edzések feszültségéből nosztalgia és némi hitetlenkedés marad vissza, illetve a megmásíthatatlan „megcsináltuk”- érzés. Néha felmerül, hogy akármikor visszamennénk, ha lenne lehetőség. Valami olyasmivé válik a Keisicsó, mint egy aranystandard, ettől fogva minden edzést, minden hangulatot ehhez mérünk. Ez eltart pár napig, amíg visszaszokunk az egyetemre. Ezután jöhetnek a komolyabb, már valahová vezető beszélgetések, illetve a szüntelen hála, hogy volt alkalmunk eljutni ide is.

Mindent összevetve, nem akármilyen érzés megtapasztalni a kendós világ egyik vitathatatlan csúcspontját, nem is elsősorban a terhelés, vagy a híresebbnél-híresebb vívók, hanem az egészen elképesztő hangulat miatt. „Mintha azon a helyen mindig is kendóztak volna, és mindig kendózni is fognak” – foglalja össze Balázs egyik este azt az időtlenség-érzetet, amit ebben a dojoban előállítanak. Egy kis idő elteltével az a kérdés kezd foglalkoztatni, hogy mit tudunk, és mit érdemes az itt tapasztaltakból hazavinni, és adoptálni az otthoni edzésekre. A gyakorlatokat és a hangulatot is? Hogyan lehet ilyen hangulatot csinálni mondjuk válogatott edzéseken? Kell-e egyáltalán ilyesmire törekedni?

– Rövidnek érezted az ittléted? – kérdezi Ujiie sensei egy ebéd alkalmával, a hazatérésem előtti napokban. – Ha az egészet nézem, akkor rövidnek tűnt. De bizonyos részeket végeláthatatlanul hosszúnak éreztem – felelem Balázs tolmácsolásával, mire ő mosolyogva bólogat.

Szegőfi Ákos
(Budapest-Főnix Kendó és Iaidó Klub)