Szegőfi Ákos: Mélyvíz, csak úszóknak! – edzések a Tokiói Rendőrségen


Japán legerősebb kendósai valamely híres kendós egyetem (mint például a Kokushikan) elvégzése után felvételt nyerhetnek rendőrségekre is, azon belül pedig tagjaivá válhatnak egy “elit” csoportnak, amit tokuren-nek neveznek. A szó konkrétan különleges egységet jelent, és az ide bejutók idejük java részében választott harcművészetüket gyakorolják. A rendőrségek nem csak versenyzői szempontból, de történetileg is rendkívül fontos részei a kendónak. Idén a Kokushikan Egyetem jóvoltából Tóth Balázzsal lehetőségünk nyílt részt venni a Keisicsó (azaz Tokiói Rendőrség) zárt kendó edzésein.

– Voltál a Keisicsó-ban? – kérdezi Ota sensei edzés után az egyetemen. – Milyen volt a Keisicsó? – kérdezi Ujiie sensei, miután hazajöttünk. – Mennyire emlékszel az edzésből?  – kérdezi Takei sensei a buszban. – Az utolsó negyven percből nem sokra – vallom be. Elégedettnek tűnik. – Holnap is jöhetsz, ha akarsz – mondja végül.

Keisicso_szimbolum

Kesicsó jelképe

4:50-kor indultunk busszal Nagayamából (itt van az egyetem), hogy időben beérjünk a rendőrségre. A buszon a legtöbben aludni próbálnak, aki nem tud, az csöndben bámul ki a párás ablakon, és időnként felpillant a vezetőülés feletti digitális órára, hogy visszaszámolja a perceket. Takei sensei vezeti a kisbuszt, és noha általában jókedvű és szóval tartja a diákokat, most ő is hallgat. A Keisicsó-épületkomplexum egy mesterséges szigeten kapott helyet Tokió központjában, felhőkarcolókkal és többszintes autópályákkal körülvéve, de a helyszín futurisztikusságára legfeljebb az edzés utáni eufóriában vagyunk képesek odafigyelni. Félrehúznak egy rácsos kaput, begördülünk.

Korábban érkeztünk, ezért még tíz percig az autóban maradunk. Már mindenki éber. A parkolóban biciklisek jelennek meg, egyikőjük meghajol a busz felé – a régi kokushikanos diák és Össz-Japán egyetemi bajnok, Hatakenaka Koszuke az. Még öltönyt visel. Villanásnyinak tűnő idő elteltével felharsan Takei sensei hangja: – Menjünk! Kikászálódunk a buszból, vállra vesszük a táskát, és elindulunk a dojoba. A liftnél találkozunk néhány rendőrrel, előre köszönünk nekik, ők is szívélyesen köszönnek nekünk. Balázst és engem érezhetően jobban megnéznek. Nem lenne kedvem eltévedni itt. Nincs igazán hideg, de mindenki kék, és didereg öltözködés közben, miközben a termet nézi. Egy ismerős lép a terembe: Yuya Takenoucsi, minden idők legfiatalabb összjapán-bajnoka az, a mesterek páncéljait jött kipakolni. A magyar csapatból nekem volt szerencsém vívni vele a 2015-ös Világbajnokságon. Olyan 10 kilóval tűnik nagyobbnak, mint mikor utoljára láttam. Nem a hasára szedte fel. Aki kicsit is tisztában van az elmúlt évek rendőr, vagy japán bajnokságainak résztvevőivel, nem egy ismerős arcot fedezhetett volna fel a reggel hétkor kezdődő első edzésen.

A Keisicsó terme a központi rendőrségi épület negyedik emeletét foglalja el. A dojo hatalmas, méreteiben hozzáillő dobbal, három lelátóval, krémszínű padlóval és szám szerint hat, fehérrel felragasztott pályával a versenygyakorlásokhoz.

Pipokun

Pipo-kun, a Keisicsó kabalája

A mesterek oldala feletti falról két narancssárga, vigyorgó manó integet, ők a Tokiói Rendőrség kabalái. Mint később megtudjuk, Pipo-kunnak hívják, a nevét a rendőrautók „pípo-pípo” hangot kiadó szirénájáról kapta. A figura rengeteg helyen fel van matricázva a városban is, és hirtelen feltűnése később enyhe emlékbetöréseket és egyéb stresszreakciókat váltott ki belőlünk.

A terembe lépve azonnal feltűnik, hogy senki nem nevetgél, vagy szólal meg hangosan, de igazából beszélgetni sem nagyon látni senkit. A padlón elnyújtózó reggeli fényben sápadtan derengenek az arcok. Csend van, és feszült várakozás. A kokushikanos diákok is meg vannak feszülve, pedig bőven volt már részük kemény edzésekben nekik is. A mesterek még nem érkeztek meg, az óra 6:45-öt mutat. Beöltözés után a diákokkal együtt lassan előmerészkedünk a vendégek számára fenntartott, lelátó alatti öltöző és pihenőrészlegből. Néhányan a padló keménységét, csúszósságát tesztelik, mások bátortalanul vágnak párat, aztán inkább elteszik a kardot. Mintha senki nem akarná magára felhívni a figyelmet, együtt mozgunk, akár egy nagy halraj. A terem átellenes oldalán a rendőrök nyugodtan kipakolják mestereik páncéljait, közömbösen felmérnek minket, aztán kardjaikat kézbe véve ellenőrzik vágásaikat egy fali tükörben. Megérkezik néhány mester, jókedvűen üdvözlik egymást. Tőlem nem messze, a tokurenből tavaly visszavonult, háromszoros összjapán-bajnok, Ucsimura Rjóicsi veszi a páncélját. Ideje sorakozni.

Ucsimura_összjapán_bajnokság

Ucsimura Rjóicsi az Össz-Japán Bajnokságon

Ha hasonlítani akarnánk valamihez a Keisicsót, akkor egy precíz, de sajátos szabályok szerint működő óraművet lenne legtalálóbb elképzelni, aminek ideje máshogy telik, mint az ablakokon túl található óráké. Mutatója a tekintélyes méretű dob a terem végében. Olyan óriási, hogy nem is sima dobverőt, hanem egy baseball-ütőhöz megejtően hasonlító fadarabot használnak, hogy a hasára verjenek. Ez a dob kezdi meg és zárja le az egyes edzésrészeket. A terem szélén, a gyakorlók oldalán felügyelők járőröznek, mindegyikük kezében nehezített fakard. Valójában az a feladatuk, hogy biztosítsák az edzések gördülékenységét, üssék a dobot, a dobszó jelzésére mindenkit beállítsanak a sorba, párt találjanak akinek nincs, esetleg az üresen maradt mesterekhez irányítsák a vívókat. Csak órásmestereknek hívjuk őket. Jelenlétük – talán az evezőlapát méretű fakard miatt – elég baljós. Természetes, hogy minden jól szervezett edzést hasonlítani lehet egyfajta mechanikához, tágabb értelemben véve az edzések sokaságát még egy gyártósorhoz is, amelybe beillesztik a gyakorlókat, és a folyamat valamilyen minőségű kendó kialakítására irányul. A Keisicsó-ban ezt a legmagasabb szintre fejlesztették, és néhány nap után pontosan lehet már érteni, miért is olyan erősek az itt edzők.

A fizikai terhelés a következőképpen alakult: pontban 7-től vívás a mesterekkel, negyven percig. A pontban 7-től inkább nekik iránymutató, nekünk már 6:55-kor szeizában, csukott szemmel meditálva kell várnunk hogy a mesterek – szám szerint olyan huszan, mindegyikőjük 7-8. danos – elfoglalják helyeiket. Ha ez megtörtént, megszólal a dob. Első reggel, mikor meditációba merülve, csukott szemmel várakoztam, ez körülbelül olyan érzés volt, mintha valaki figyelmeztetés nélkül feldöntött volna mellettem egy szekrényt. A meghajlás után egy pillanat alatt magunkra varázsoljuk a sisakot, sokan csak a fejüket dugják bele, és aztán repkedő himókkal rohannak helyet foglalni a sorban. Ez az első edzés nyitottabb, sok vívó van, nagy küzdelem megy a helyekért. Szerencsés esetben a negyven perc alatt két mesterrel is le lehet vívni, az utolsó tizenöt percben pedig már bárkihez oda lehet menni. Balázzsal egykori és jelenlegi japán válogatottak, japán bajnokok közül válogatunk.

Negyven perc leteltével újra megszólal a dob, sorakozó, gyors átöltözés, és a diákokkal együtt rohanunk át egy másik épületbe reggelizni. Ez ingyen van, azaz mindent meg kell enni – időre. Számoljuk, olyan öt-hat percünk lehet, hogy magunkba döntsük a fermentált babot (natto), a tálnyi rizst, két tükörtojást és egy adag miszo-levest. Még ez is rendezett módon zajlik: mindenki leül, még evés előtt saját szájíze szerint ízesíti (indokolatlan mennyiségű majonézzel) a tojást, a rizst, bekeveri a ragacsos nattót, majd a kokushikanos csapat kapitánya egymáshoz illeszti a tenyereit – Itadakimasz! – adja meg a jelet, és egyszerre kezdünk el, nincs rá jobb kifejezés, rágás nélkül zabálni. Az első reggeli után enyhe hányingerrel indulunk vissza edzeni, másodszorra már egész könnyen megy – a szervezetünk is megtanulta, hogy szüksége lesz rá.

Az edzés szuburival (vágásgyakorlás) folytatódik. Ötszáz vágás nehezített bokutóval, minden egyes vágást két-három másodpercig kitartva. Az utolsó 100 mindig valami finomság, mondjuk kitörés vagy matawari (hajlított terpeszállásos) vágás. A mesterek közöttünk járkálnak, időnként igazítanak valamit a mozgáson, de az alapelv az, hogy a puszta mennyiség és a már meglévő alapok együtt kialakítják majd a helyes mozgást. Utána ismét vívás, ezúttal ötven perc, ebből harminc a mesterekkel, a maradék húsz rendőrökkel. Talán ez az edzés legélvezetesebb része, habár már mindenki érzi a sötét felleget, ami az ucsikomi (folyamatos vágásgyakorlás) képében közelít felénk. A harmadik nap végére megvan majdnem az egész Keisicsós-kollekció az egykori japán bajnokokból és helyezettekből, habár itt nem kell nagyon keresgélni, hogy az ember ellenfelére akadjon. A ji-geiko leteltével kapunk tíz perc szünetet – ekkor a legcsendesebb mindenki. Magunkkal foglalkozunk, ha úgy tetszik, az edzés mentális részével küzdünk: nem elég, hogy a testnek meg kell csinálnia a döglesztő, negyven perces ucsikomit, de ezt az agynak még el is kell fogadnia, kvázi előre le kell edzenie az egészet, az összes alkudozással, kihátrálással, kifogással és nagyon is elképzelhető ájulásokkal egyetemben, még mielőtt egyáltalán megszólalna a kezdést jelző dobszó.

A rendőrök a motodacsik, és persze ők is gyakorolnak rajtunk. 11-kor kezdünk, párokba állunk. A Keisicsó-óramű egyik sajátos tulajdonsága, hogy ugyan még dél sincs, de már úgy érezzük, mintha késő este lenne, és egy egész napja itt lennénk. Az ucsikomi alatt pihenés gyakorlatilag nincs, csak az a pár másodperc, amíg elrakjuk a kardot és forgunk egyet jobbra. Az első húsz perc men és kote-men nagymozgással tízszer, utána forgás. A második húsz perc progjamja változik: első alkalommal tsuki-men hatszor, utána rögtön egylevegős kirikaeshi, de a második nap úgy döntenek, ez túl könnyű, legyen inkább men-taiatari-hikimen tízszer és utána félpályás kirikaeshi. A cél a tökéletesen hatékony mozgás kialakítása. Ha már összeesel, de akkor is menni kell, a test már csak azokat az izmokat kezdi használni, amelyek feltétlenül szükségesek, többi kvázi lazán marad, és lassan kialakul a robbanékony, mégis könnyed(nek tűnő) mozgás. A rendőrökkel való ütközések után úgy néz ki a kezünk, mintha boxedzésen jártunk volna. A második reggelen már nem is edzésre, hanem háborúba indulunk.

Az olyan egyetemeken, mint a Kokushikan, szintén nagyon kemény az edzés, de a rengeteg ember miatt megoldható, hogy a magát fáradtnak/kedvetlennek érző gyakorló eltűnjön a tömegben, lazábbra szabja az edzést, a diákok pedig a hosszú évek alatt számtalan praktikát fejlesztettek ki, amivel húzni tudják az időt. Az egyetemen a mesterek is meg-megállítják az edzést, hogy instrukciókat adjanak a gyakorlóknak, és ezalatt is pihen a test. Keisicsóban viszont nincs üresjárat, a pihenésnek is megvan az ideje, de ha edzés van, mondjuk negyven perc ucsikomi szünet nélkül, akkor azt csinálni kell teljes erőből, mert a rendőrök és a felügyelők észreveszik a lazsálást, és néhány plusz körrel jutalmazzák a próbálkozót.

keisicso_dojo_részlet

A Keisicsó edzőtermének részlete

Motodacsiként sem lehet lazítani egy pillanatra sem – mindkettőnknek volt olyan élménye, hogy egy pillanatra nem koncentráltunk eléggé fogadó félként, és ilyenkor bizony a kőkemény tsuki szúrások illetve a kisebb autóbaleset erejéhez hasonlító ütközések felnyalatták velünk a padlót. Maximális koncentráció, mindennap, minden vágásnál. Ez a Keisicsó-garancia. Nem hiába peregnek ki innen sokan még az erős kendósok közül is, akik pedig megmaradnak, rendszerint még erősebbé válnak. A harmadik nap végére kezdem felfogni, milyen mentális teher lehet ezt minden egyes nap végigcsinálni – hogy a délutáni egyéb tréningekről és edzésről ne is beszéljünk.

Az egyetemre visszatérve mindenki megkönnyebbültnek tűnik. Az edzések feszültségéből nosztalgia és némi hitetlenkedés marad vissza, illetve a megmásíthatatlan „megcsináltuk”- érzés. Néha felmerül, hogy akármikor visszamennénk, ha lenne lehetőség. Valami olyasmivé válik a Keisicsó, mint egy aranystandard, ettől fogva minden edzést, minden hangulatot ehhez mérünk. Ez eltart pár napig, amíg visszaszokunk az egyetemre. Ezután jöhetnek a komolyabb, már valahová vezető beszélgetések, illetve a szüntelen hála, hogy volt alkalmunk eljutni ide is.

Mindent összevetve, nem akármilyen érzés megtapasztalni a kendós világ egyik vitathatatlan csúcspontját, nem is elsősorban a terhelés, vagy a híresebbnél-híresebb vívók, hanem az egészen elképesztő hangulat miatt. „Mintha azon a helyen mindig is kendóztak volna, és mindig kendózni is fognak” – foglalja össze Balázs egyik este azt az időtlenség-érzetet, amit ebben a dojoban előállítanak. Egy kis idő elteltével az a kérdés kezd foglalkoztatni, hogy mit tudunk, és mit érdemes az itt tapasztaltakból hazavinni, és adoptálni az otthoni edzésekre. A gyakorlatokat és a hangulatot is? Hogyan lehet ilyen hangulatot csinálni mondjuk válogatott edzéseken? Kell-e egyáltalán ilyesmire törekedni?

– Rövidnek érezted az ittléted? – kérdezi Ujiie sensei egy ebéd alkalmával, a hazatérésem előtti napokban. – Ha az egészet nézem, akkor rövidnek tűnt. De bizonyos részeket végeláthatatlanul hosszúnak éreztem – felelem Balázs tolmácsolásával, mire ő mosolyogva bólogat.

Szegőfi Ákos
(Budapest-Főnix Kendó és Iaidó Klub)

Advertisements

Kenshi247: Nito-ryu kendó – rövid áttekintés


Írta George McCall kenshi247.net
Az Eredeti cikk megtekinthető ezen a linken.

2016-kyoto1A nito-ryu kendó megtárgyalásától az utóbbi évek során tudatosan távol tartottam magamat, azonban a leghíresebb nito-ryu mester, Toda Tadao hanshi decemberi halála miatt úgy gondolom, hogy itt az idő legalábbis röviden feleleveníteni a témát és megosztani néhány ezzel kapcsolatos képet. Komolyabb beszélgetésre azonban csak egy pubban kínálkozna mód.

Elsőnek íme egy rendkívül népszerű fotó Toda sensei-ről, melyet decemberben töltöttem fel a Facebookra. Ezt a képet 2009 Május 5-én készítettem.

2009-toda-sensei

Most pedig szeretnék egy rövid áttekintővel szolgálni a nito-ryu kendó hátteréről és kultúrájáról történelmi nézőpontból szemlélve, majd személyes gondolataimmal zárom a cikket.

2007-niten

  1. Nito-ryu a shinai kendó korszaka előtt

Számos valódi koryu iskola tananyagában megtalálható a két kard együttes használata. Ezek közül a legnyilvánvalóbb természetesen a Niten-Ichi Ryu (Két Ég Egysége), mely stílus állítólag Japán leginkább túldramatizált kardvívójától, Miyamoto Musashitól ered. Azonban más iskolák repertoárjában is megtalálható a két kard szimultán használata, ilyenek a Yagyu Shinkage-ryu, Shingyoto-ryu és a Katori Shinto-ryu. Fontos megjegyezni, hogy a két kardos katák, habár léteztek, az iskolák katáinak csak nagyon kis részét alkották.

shiai

  1. Nito-ryu a kialakulóban lévő shinai kendóban

A ma használatos shinai és bógu prototípusait hosszú idők alatt fejlesztették ki kezdve a 18. század közepétől egészen a 20. század legelejéig, mire elnyerték végső alakjukat. A két legkiemeltebb iskola ebben az időben a Jikishinkage-ryu és a Hokushin Itto-Ryu voltak, melyek egyáltalán nem tartalmaztak két kardos elemeket. Persze feltételezhetjük, hogy egyesek valószínűleg kézbe vettek egyszerre két kardot és kipróbálták azok együttes használatát, hiszen ez elég érdekes dolognak tűnik.

gekikenkai1

Gekken kógjó

  1. Gekken kogyo

Valószínűleg a 19. század közepére, annak is inkább a végére datálható a nito újbóli megjelenése a színen, amikor is divatba jöttek a rövid életű, fizetős Gekken-kogyo bemutatók. Ezek a show műsorok számos fegyveres bemutatót és női szereplőket is tartalmaztak.

A shinai kendó az új tokiói rendőrség (Keishicho) által testnevelési tárgyként való bevezetését követően – mivel a Gekken-kogyo valóban képzett képviselői munkára leltek a rendőrségen –  a Gekken-kogyo hamarosan elenyészett.

takanonaito2

  1. A kendó korai egységesítése

A kendó korai egységesítése két központ köré rendeződött: a Dai Nippon Butokukai (az eredeti edzőterme, a Bujutsu Kyoin Yoseijo-ból lett a Budo Senmon Gakko, vagy röviden „Busen”) és a Tokyo Koto Shihan Gakko („Koshi”). A két legbefolyásosabb tanár Naito Takaharu és Takano Sasaburo voltak. S mivel a két mestere egyike sem gyakorolta, tanított, sőt egyáltalán szóba se hozta a nito-ryu kendót, ez természetes hatással volt a tanítványaikra és mind azokra a szervezetekre, melyek innen eredtek.

A Muto-ryu-ba (Jamaoka Tesshu iskolája) tartozó kardvívó Nishikubo Hiromichi lett a Busen nagymestere 1919-ben. Budós körökben gyakran emlegetik őt, mint az embert, aki kikényszerítette a „jutsu” „dó”-ra való átnevezését, azonban volt még egy fontos hatása is a Busen-re: jelesül, hogy gyűlölte az egykezes shinai technikákat, mondván, hogy ezek „nem realisztikusak” és „gyengék”. Naito véleménye majdnem szakasztott ugyanez volt (bár Naito kedvenc tanítványa, aki a Busen-ben is tanított, Miyazaki Mosaburo éppen rendkívül erős egy kezes technikájáról híresült el.) Miután Naito megbetegedett és elhunyt, Ogawa Kinnosuke (akire Nishikubo kifejezetten büszke volt) lett a Busen nagymestere egészen a második világháború közepéig. Ebben a környezetben könnyen látható, hogy a Busen-ből miért nem kerültek ki jodanos, még kevésbé nitos gyakorlók.

Emellett azonban fontos megjegyezni, hogy a Butokukai legidősebb és legkorábbi tagjai közül Mihashi Kanichiro híres nito-ryu mester volt. Momi Junzo tanítványaként egyike volt azoknak a képzett előadóknak, akik professzionális kendó tanároknak szerződtek a Gekken Kogyo-ból a tokiói rendőrséghez. 1899-ben a Butokukai kendó tanára lett (a Yoseijo még ebben az időben nem működött) és a világon elősőként megkapta a „hanshi” címet 1903-ban. Egy másik híres nito-ryus vívó, Okumura Torakichi (a szintén nito-ryu mester Okumura Sakonata fia) Mihashi oktatásában részesült 1900-tól 1909-ben bekövetkezett haláláig. Trakichi egyszerre volt örököse apja „Okamura nito-ryu” és Mihashi „Musahsi-ryu” stílusának. Mindkét stílus (csaknem kizárólag shinai-al való gyakorlás) új találmányok voltak, melyek inkább frissebb tapasztalatokon alapultak, mintsem a régmúlt tanításain.

A Toyko Koto Shihan Gakko-ban, ahol Takano a kendó tananyag részeként kötelezővé tette ugyan a jodan gyakorlást is, a nito szinte teljesen elfelejtődött.

1934-tenran-111

  1. Megjelenik a Nito-ryu kendó: Taisho-kor közepe, Showa kor eleje

A verseny kendó, mint olyan az 1920-as évekig egyáltalán nem létezett, de még akkor is csak ritkaság számba ment. A kendó az iskolákban sokáig csak választható tantárgy volt és csak ebben az időben kezdett népszerűségre szert tenni az egyetemeken. Fiatalon a diákok természetesen élvezték a versenyzéssel járó izgalmakat. Az idősebb, sokat megélt sensei-ek természetesen nem néztek jó szemmel a shiai-ra. A Busen iskola nem szervezett verseny gyakorlást, sem pedig nem vett részt aktívan versenyeken egészen Naito 1929-ben bekövetkezett haláláig (addig pedig a diákok többször szerveztek titkos verseny gyakorlást a mester hallótávolságán kívül!). A versenyek ez idő tájt alapvetően az egyetemisták köreiből szerveződtek. Ez az a pont, ahol először találkozhatunk újra a nito-val.

A második világháborút megelőző kendó versenyek nagy többsége csapatverseny volt az úgynevezett „kachinuki” stílusban, ami azt jelentette, hogyha nyertél, akkor folytattad a küzdelmet a másik csapat egy következő vívója ellen. Ennek a fajta versenynek különlegessége, hogy döntetlen esetén mindkét versenyző kiszállt a küzdelemből és átadta helyét a csapatából soron következő versenyzőnek. Ez volt az a pont, ahol a nito-ryu hasznossá válhatott: ugyanis ha az ellenfélnek egy nagyon erős vívója következett, beállíthattak ellene egy nito-s, aki döntetlenre kényszeríthette az ellenfelet és ezáltal kiejthette (nito-val viszonylag könnyebb ezt elérni, hiszen természeténél fogva nagyobb a lehetőség a védekezésre). Az akkori kendó történetekből egyértelműen kiderül, hogy ez egy bevált és előszeretettel használt stratégia volt, ami annyira jól működött, hogy egyes egyetemi bajnokságok egyszerűen betiltották a két shinai használatát.

De honnan jöttek ez a nito-ryu vívók? Kitől tanultak? Azt hiszem mindkét kérdésre volna okos tippem, de először is azt javaslom, hogy olvassátok el újra a Fujimoto Kaoru-ról szóló régebbi Kenshi247 cikket.

Azt gondolom, hogy elég nyilvánvaló, hogy ebben az időben a nito-ryu gyakorlók nagy többsége, Fujimotóhoz hasonlóan a fiatal egyetemi kendósok közül került ki (a professzionális vívók mellett) és (csodák csodája!) autodidakta módon tanulták a nito-t. Lényegében kívülállók voltak, a szakmai kendós körökben a nito-ryu alapvetően nem létezett.

A két nito-ryu kenshi, Fujimoto és Kayaba Teruo sikerei az 1934-es és 1940-es Tanran-jiai-on azt sugallták, hogy a nito-ryu kendó talán valójában népszerűbb volt annál, mint amilyennek gondolták. Habár kétségtelen, hogy Fujimoto sikere az 1934-es császár előtti versenyen sokakat inspirálhatott, számos 30-as évekbeli forrás alapján megállapítható, hogy a nito-ryu – a fent említett egyetemi kachinuki versenyek való használatától eltekintve – csak egy utógondolat volt. A komoly kendósok nem foglalkoztak vele. És amint Japán a 30-as években belépett a háborúba, a kendót magát is erővel megváltoztatták, hogy „realisztikusabbá” váljon. Ebbe pedig nem fért bele két kard szimultán forgatása.

2010-ob

A háború után

Azt követően, hogy a kendót a II. világháborút követően újraszervezték, a frissen megalakult Össz-Japán Kendó Szövetség úgy döntött, hogy teljesen betiltja a nito-ryu kendót a középiskolai és egyetemi versenyeken (a shinai kyoginak sem volt része). Ez a tilalom egészen 1991-ig érvényben maradt és ahhoz vezetett, hogy a nito-ryu kendó majdnem teljesen eltűnt Japánból. Természetesen különc felnőttek folytatták a gyakorlást ez idő alatt és egy maroknyi magasan képzett nito gyakorló is részt vett az Össz Japán Bajnokságokon. Ezek az emberek azonban, ahogy az elképzelhető, nagy többségükben saját magukat tanították.

2012-kyoto

A mostani állapot: egy mini reneszánsz?

Az utóbbi években azt tapasztalom, hogy a nito-ryu kendó népszerűsége rohamosan növekszik. Ez a növekedés inkább Japánon kívül tapasztalható, mintsem belül, de kétségtelenül jóval több nito-ryu gyakorlóval találkozni itt is, mint abban az időben, amikor először jöttem Japánba.

  1. Musashi-kai: a kendó történetében először van egy olyan csoport, ami valóban gyakorolja és ami még fontosabb, rendszerszemlélettel tanítja a nito-ryu kendót. Ez a csoport a 2000-es évek elején tett szert először népszerűségre, mint egy félig fizetős online dojo, kielégítendő egyes szórványos kendósok szükségleteit, azonban azóta egy jóval nagyobb szervezetté fejlődött, melynek számos nemzetközi csoport is részét képezi, akik külföldi eseményeket is szerveznek.
  2. Rivalda fényben: 2007-ben 40 év óta első alkalommal, egy nito-ryu gyakorló, Yamana Nobuyuki Tokushimából, részt vette az Össz Japán Kendó Bajnokságon. Ez pedig rengeteg (pozitív) vitát és beszélgetést generált Japánban a nito-ryu-val kapcsolatban. Egyszersmind fontos szerepet játszik a fiatalabb, feltörekvő nito-ryu gyakorlók ösztönzésében, mint egy megfelelő minta. Ez pedig nem kis dolog.
  3. Egyetemi szint: az egyetemi versenyeken való nito használat tiltásának feloldása megkönnyítette a diákok számára a stílus gyakorlását, azonban egyelőre kevesen érdeklődnek iránta. A fenti 1 és 2 pontok alapján azonban mindenképpen nagyobb érdeklődés mutatkozik a nito iránt ma, mint régebben és folyamatosan lehet látni már nito -ryu kendósokat egyetemi bajnokságokon is. Talán a jövő fő nito-ryu mesterei, a Musahsi-kai mestereinek segítségével a mostani generációból fog kikerülni.
  4. Az Össze Japán Kendó Szövetség tankönyve: ha valamit igazán hivatalossá akarunk tenni, akkor egy tankönyv a legjobb módszere erre. Ezért publikálta a ZNKR a nemrégiben megjelent könyvét. Ez habár nem tekint el teljességgel a nito megbélyegzésétől, azért már tapasztalható benne valamiféle halvány elfogadás a stílussal kapcsolatban.
  5. Külföldi (nem-japán) érdeklődés: Ezt a pontot a végére hagytam, viszont valószínűleg ez a legérdekesebb része a kérdésnek. Ezt természetesen szeretném a későbbiek során mélyebben megvizsgálni… addig is szívesen beszélgetek róla egy sör mellett!

Végezetül

Kérlek ne feledjétek, hogy ez a cikk nem egy részletes útmutatás, hanem tényleg csak inkább egy rövid kis bepillantás a nito-ryu-ba, annak történetébe és egy igazán rövid összefoglaló a jelenlegi népszerűségéről, az én szemszögömből. Én nem vagyok elég képzett a technikai elemeinek tárgyalására, de a történetét azt hiszem elég egyszerűen sikerült áttekintenem.

Összefoglalás

  • A 20-as, 30-as évek egyetemi bajokságaitól eltekintve a nito-ryu kendó kifejezetten csak a perifériákon létezett egészen a legutóbbi időkig. Mondhatjuk, hogy ez ma is még mindig egy nagyon ritka, szórványos tevékenység, de tagadhatatlan, hogy az utóbbi 10 évben a népszerűsége folyamatosan nő.
  • A Musashi-kai csoport nemrégiben bekövetkezett elterjedése előtt a nito-ryu kendósok csak kevesen és egymástól messze léteztek és csaknem minden esetben saját magukat képezték.

És még egy utolsó gondolat: a cikk legelején azt írtam, hogy „a nito-ryu kendó megtárgyalásától az utóbbi évek során tudatosan távol tartottam magamat”.  Ennek az oka pedig nem az érdeklődés hiánya, hanem mert panaszkodásra számítottam olyan nito-ryu gyakorlók részéről, akik nem fogadnák el az elemzésemet.

Tény azonban, hogy történelmi nézőpontból szemlélve a dolog eléggé egyértelmű, ahogyan az a fentiek alapján is látszik.

Én személy szerint örülök, hogy a nito-ryu kendó szervezettebbé válik és kevésbé véletlenszerű, ahogyan korábban volt. Ez is hozzátesz egy kis érdekességet a keverékhez és én is boldogan vívok nito-ryu gyakorló barátaimmal, hiszen ez is segíti a személyes shugyo-mat.

Magyarra fordította Vachter Ákos

Itt még azt szeretném hozzáfűzni George kiváló áttekintőjéhez, hogy idén tavasszal Toda sensei után másodikként a világon egy újabb mester vizsgázott sikeresen 8.dan-ra két karddal: Fujii Ryoichi sensei.

–> https://www.youtube.com/watch?v=Kx76LqsM1pE

Nakakura Kiyoshi hanshi, 9.dan


ed0fbf3512edf986b01bacca6d2027e0Nakakura Kiyoshi kendō, iaidō hanshi 9. dan
(1910. szeptember 24. – 2000. február 9.)

Nakakura Kiyoshi sensei kisgyermekként kezdett kendót tanulni, majd 17 éves korában belépett a Daidokan dojoba azzal a céllal, hogy hivatásos kendós váljék belőle. Nagyon hamar Nakayama Hakudo legjobb tanítványainak egyik lett, amikor 1930-ban, 19 évesen a Daidokan-ból tovább lépve beiratkozott a híres Yushinkan Dojo-ba, ahol csatlakozott Haga Junichi-hez és Nakajima Gorozo-hoz. Hármójukat csak úgy emlegették, hogy samba garasu, vagyis a “három varjú” (nagyjából olyan, mint “a három muskétás”) az 1920-as és 30-as években elért kendós sikereik miatt.

Ueshiba Morihei 1932-ben örökbe fogadta és megtette örökösévé, majd miután elvette feleségül az alapító lányát, Matsuko-t, felvette a Ueshiba Morihiro nevet. A pár öt év házasság után elvált, Nakakura pedig otthagyta az Ueshiba dojo-t és visszatért a kendóhoz. Számos versenyen vett részt és élete során rendkívüli sikereket ért el a kendóban és az iaidóban egyaránt, melyek kitartottak egészen hetvenes éveiig.
Nakakura sensei 9.dan hanshi fokozat birtokosa volt mind kendóban, mind iaidóban, és korának egyik legnagyobb kardvívója volt Japánban. Egészen haláláig aktív volt a Hitotsubashi Egyetem shihanja-ként.
Hússzoros bajnokként hatvan verseny során egyetlen meccset sem vesztett el. (Az újságok elnevezték a Touzai-Taiko Taikai (Kelet-Nyugat Bajnokság) ONI-jának, vagyis démonának.)

dvd-nakakura-kiyoshi-kendo

Nakakura Kiyoshi – Oni no Kenshi DVD

Ez amiatt is rendkívüli, mert a II. világháború alatt olyan súlyos sérülést szenvedett a bal lábán, hogy bal lábát előre helyezve újra kellett tanulnia kendózni. Erőteljes, domináns jodan stílusát egy idő után versenyek során nem is alkalmazta, mert nem tartott fair-nek az ellenfelével szemben.

Nakakura sensei tanára és egyben barátja is volt Yoshimoto (Don) Trent senseinek, aki elmesélte Nakakura sensei utolsó napjait a kórházban. Amikor két nappal a halála előtt meglátogatta, a nagy mestert a kórház tetején találta, amint egy vascsővel suburizott, erőteljes kiai-t hallatva. Így ment át ebből a világból egy másikba, kardforgatóként az utolsó leheletéig.

Amikor azt kérdezték Trent sensei-től, hogy mitől volt Nakakura igazán nagy ember, ő azt felelte, hogy Nakakura sensei soha életében nem mondott senkiről semmi rosszat, és akármikor szükség volt rá, vagy lehetősége volt segíteni a budo-ban, ő ott volt.

Forrás: http://aishinkai.com/Heroes.html

Interjú Nakakura Kiyoshi hanshival 

(megjelent a Kendo Tokuhon függelékében, 2012. Shirokuma)

A következő szöveg egy kétrészes interjú első részéből való, melyet 1987. október 15-én készített Nakakura Kiyoshi senseijel Hideo Yamanaka (山中秀夫), a Nihon Shuppan Hoso Kikaku Társaság elnöke. Az interjú 1988. szeptemberében az Aiki News 78. számában jelent meg.

“Ha azt gondolod valamiről, hogy nem vagy rá képes, nem is leszel. De ha elhatározod, hogy mindent beleadsz, hogy elérj valamit, sikerülni fog.” A régi stílusú, háború előtti kendō edzések műve, Nakayama Hakudō mester legjobb tanítványa és egykor Ueshiba Morihei fogadott fia, a hetvennyolc éves Nakakura Kiyoshi sensei egyike Japán legnagyobb kardforgatóinak.

Continue reading

Fujii Minoru hanshi előadása


fujii sensei-1

Fujii Minoru hanshi

Fujii Minoru sensei kendó előadása

kendó Hanshi 8.dan,
az Össz-Japán Kendó Szövetség bizottsági tagja,
Hokkaido Egyetemi Kendo Klub Shihan-ja (vezető mestere)
Az előadás elhangzott: Kenshikan Melbourne, 2006. júl. 4. vasárnap
Az előadás hat részből állt össze

1. Kendó történelem
2. A kendó jellemzői
3. A kendó értéke
4. A kendó gyakorlásának hatásai
5. A kendó eszméje
6. Az oktatók szerepe

 

Ha elfáradok, egyszerűen előbb fogom abbahagyni az előadást. (Megjegyzés: Erre a valóságban nem került sor, hiszen az előadás a tervezetthez képest egy órával tovább is tartott.) Az Össz-Japán Kendo Szövetségnél az ilyen előadásokat állva szokás végighallgatni. A nézők sem ülhetnek le. Azonban most mindannyian nyugodtan foglaljanak helyet.

 

1. Történelem

 

A kendó a japán kultúra egyedülálló terméke. Kezdeti formái állatok élelemszerzés céljából történő levadászására irányultak, sokkal később pedig a Harcos Fejedelemségek Korában (Sengoku Jidai) a kard politikai szerephez jutott. Ettől kezdve a kardokat, lándzsákat, botokat stb. azért készítették, hogy embereket öljenek velük.
   Később, a Tokugawa  sógunátus idején megalkották a busidó eszméjét. A kardokat már nem háborúskodásra használták, hanem kardvívó iskolák alakultak, melyek a gyilkoláson alapulva fejlesztették a kard használatát. Volt idő, amikor egyszerre 4-500 különböző kardvívó és más fegyver használatát oktató iskola (ryuha) létezett Japánban.
   A kendó több különböző iskolából alakult ki, ezek közül néhány példa az Itto-Ryu (一刀流), a Yagyu-Shinkage Ryu (柳生新影流), vagy az Ono-ha Itto Ryu (小野派一刀流). Tokugawa Ieyasu választása a Yagyu Shinkage Ryu iskolára esett, mivel ez nem a kard gyilkos oldalára helyezte a hangsúlyt, hanem épp ellenkezőleg, arra a szemléletmódra, ami a kardra, mint egy spirituális, az emberi jellemet formáló eszközként tekintett.
A Yagyu Ryu két kulcsfontosságú elgondolásra épült: ezek pedig a satsuninto (殺人刀) és a katsujinken. A satsuninto szó szerinti jelentése “az embert ölő kard”, a katsujinken (活人剣) pedig “az életet adó kard” vagy “jellemformáló kard”.
   Így történt, hogy az embert ölő kardból kialakult az emberi életet fejlesztő, életet adó kard. A Tokugawa klán több mint háromszáz békés éven át uralkodott, ami a katsujinken szemléletmódjának volt köszönhető. A mai kendó ezt a vonalat viszi tovább, ahol a cél nem erősnek lenni, vagy legyőzni másokat, hanem az emberi kultúra, az emberi jellem fejlesztése.

Continue reading

Jôdan vs. Katate-Jôdan Shiai 1972-ből (Kawazoe vs. Edô)


Pár napja bukkant fel a Facebookon az alábbi videó egy 1972-es versenyvívásról, melyen a felvétel idején 22 éves, 4. danos, később kétszeres japán bajnok Kawazoe Tetsuo küzd jôdanban az ekkor 32 éves Edô Kôkichi -vel (renshi 6.dan).
A videó érdekessége egyrészt, hogy hangsávot is tartalmaz, a másik, hogy Edó sensei katate vagyis egy kezes jôdanban küzd Kawazoe ellen. Az eredményt nem mondom el, izgalmas meccs, érdemes végignézni még így több, mint 40 év távlatában is.
Egyébként ezen a videón Chiba sensei vív egy szintén katate jodan-t alkalmazó ellenfél ellen. (Ez azonban kevésbé izgalmas.)
Kawazoe sensei 1983-ban egy tragikus vonatbalesetben életét vesztette, Edô sensei azonban ma is él.
Kawazoe Tetsuo-ról egy hosszabb cikk is olvasható a Kinsho.hu-n erre a linkre kattintva.
Edo Kôkichi (惠土孝吉) 32, renshi 6.dan (Össz-Japán Bajnokság 3. hely, 1961;1962;1964), II. hely 1965)
Kawazoe Tetsuo (川添哲夫) 22, 4.dan (Össz-Japán Bajnok 1971, 1975, jôdan)
Az adatokért köszönet Suhajda A. Zoltánnak.

Lives of Master Swordsmen: A Katana


Eleven szépség és borotvaéles penge

Több mint egy évszázad telt el azóta, hogy a Meiji restauráció (1868-1912) során betiltották a katana viselését Japánban. Manapság igazi katanára csak múzeumokban és műkedvelők gyűjteményeiben bukkanhatunk, akik nagyra becsülik e műtárgyakat és felismerik azt az eleven szépséget, amit az enyhén ívelt penge formája és tökéletesen csiszolt felszíne hordoz magában.

A japán lakosság legnagyobb része talán soha sem érintett meg s talán még csak nem is látott igazi katanát. Mindamellett minden japánban él róla valamilyen kép, melynek helyességéhez szemükben kétség sem férhet. Ezért a kialakult képért leginkább a szamuráj filmek a felelősek. Ahogyan a nyugati western filmekben a legfontosabb szerep a híres hatlövetűé, úgy a szamuráj filmekben a katanáé. Az itt használt kardok kétségtelenül csak kellékfegyverek, hiszen senki sem lenne képes olyan könnyedén forgatni egy igazi, kovácsolt darabot.

A katana jó példa a Japán és Kínai kultúra közti hasonlóságokra is. A japán kardkovácsok a kései Heian-korszak (794-1191) során sajátították el a kardkészítés fortélyait a kínai módszer alapján, majd létrehozták a formájában és minőségében egyedi, ívelt két-kezes kardot. A modern kutatók is meglepetten tapasztalták, miután részletes vizsgálatnak vetettek alá néhány igazán régi katanát, hogy azok nagyon különleges, magas szintű technikával készültek. A katana egyedülálló alkotás s messze kimagaslik a földön valaha készített kardok sorából.

A kovácsmunka előkészületei

Manapság a katanára mindössze csak, mint műalkotásra tekintenek. Azonban egészen az Edo korszakig a kard volt az a fegyver, amely a szamuráj életét megvédelmezhette, ha veszélybe került. Éppenséggel az a tény, hogy a harcos élete vagy halála a kardjától függött, tette a kovácsolás folyamatát egy komoly, erős mentális előkészületet igénylő munkává. Yamauchi Sukemasá-tól, a híres 13.sz-i kardkovácstól származnak a következő sorok ezen előkészületekről:

 Téves lenne azt hinni, hogy a katana egyetlen haszna csupán a vágásokban rejlik. Az igazi kard megszentelt lánggal teli, hogy eleméssze a lélek minden szennyét s elsöpörjön minden ártó szándékot és akadályt, s mindemellett támasza legyen az állam helyes kormányzásának.

Ezét a kovács a felkészülés során úgy tekint magára, mint istenségre, vagy akár mint magára a világmindenségre. S miként  a Tűz Istene, a mester is figyelmét minden irányba kiterjeszti, hogy elérje az elme formátlan, kristálytiszta állapotát.

A régi időkben a kard-kovácsok a munka elkezdése előtt mintegy három hónapon keresztül nem ehettek húst és nem érintkezhettek nővel, ugyanis ezeket tisztátalannak tartották. A mai „modern” korban a előkészület részeként a mester megtisztítja lelkét, imádkozik Buddhához és az istenekhez, hogy képes legyen elkészíteni e csodálatos, remekbe szabott alkotást. Általában szokás még, hogy egy megszentelt szalma füzért is kiakasztanak a kemence fölé, vagy egy szintén megszentelt botot lengetnek a műhelyben a hely tisztaságának és különlegesen fontos voltának jeleként.

  A kardkovácsok megtisztító rituáléi nagyban hasonlítanak a sumo versenyzőknek az összecsapás előtt elvégzett szertartásaihoz. A birkózók hasonlóképpen eltöltenek némi időt a mentális felkészüléssel: a küzdőtéren ismételten sót szórnak szét, majd többszöri meghajlással tisztelegnek a hely szelleme előtt. A kovács hasonlóképpen tesz, azonban ő a kovácsolás hosszú-hosszú, rengeteg koncentrációt igényelő folyamatára készül fel, amely viszont csak az elme megtisztításával érhető el.

   Úgy tartják, ha az előkészítő rítusokat nem megfelelően végzik, a kard elgörbülhet, vagy akár el is törhet. Régebben azt tartották, hogy ha a katana egy olyan kovács kezei közül került ki, aki nem volt eléggé felkészülve lélekben, akkor a megidézett természetfeletti erők megbabonázták a kard tulajdonosát, s arra késztették, hogy az válogatás nélkül öljön. Mindazonáltal ma is úgy gondolják, hogy a megtisztított elme elengedhetetlen fontosságú egy kiváló kard készítéséhez.

A kovácsolás folyamata

A penge csodálatos, jeges kék csillogása elbűvöli a rápillantó szemet és talán épp ez az, ami a katanát a művészi alkotások sorba emeli. Az a tökély, amit mint fegyver és az a szépség, amit mint műremek képvisel, a japán kovácsok különleges szakértelmének köszönhető, akik folyamatosan óvták és fejlesztették technikájukat a kezdeti időktől fogva. E kard készítésének folyamata egyedülálló a világon. Most nézzük egy kicsit részletesebben.

Alapanyagként különböző lágyságú vasakat és acélt használtak, amelyet a szinte mindenhol megtalálható vasércből állítottak elő.

Mint fegyvernek, a kardnak elsősorban keménynek és ellenállónak kellett lennie. Ezért a kovácsok különleges módon, négy féle keménységű fémből készítették el a pengét.

A kard jelentősége

Ahogyan azt már korábban említettük, a katana a kései Heian korszak során jelent meg először s lett a lovasság legfontosabb fegyvere. E pedig egy időben történt a szamurájok osztályának felemelkedésével. Akkoriban a Hogen- és Heiji felkelések idején a harcosokban erős vágy élt a harctéri dicsőségre, hogy így növelhessék a birtokaikat és a jövedelmüket. Leginkább a karddal, szemtől-szemben vívott küzdelmet részesítették előnyben. Így egyre nőtt az igény az egyre jobb minőségű, élesebb, erősebb kardokra, s egyúttal a kovácsok szerepe helyzete is erősödött. A Kamakura korszakban rengeteg katana készült a vég nélküli háborúk során. A szamurájok mellett a parasztok és harcos szerzetesek is előszeretettel használták az új kardot, azonban a lakosság kezében felhalmozódott fegyverek jelentősen megkönnyítették az esetleges lázadások kitörését. Echizen tartomány például a 15. sz. közepétől, mintegy száz éven át az Ikko szektába tartozó buddhista papok uralma alatt ált. Ez a folyamat végül a 16. sz. közepén bekövetkezett katana-garihoz vezetett, mely során Shibata Katsuie nagyúr megtiltotta a parasztoknak és szerzeteseknek a kard viselését és használatát. Később Toyotomi Hideyoshi a szamurájokon kívül senkinek sem engedélyezte a katana viselését, így gátolva a rendszer elleni felkeléseket.

Ekkortájt terjedt el a kard egy másik, nem kifejezetten harci alkalmazása: a főurak katanát ajándékoztak a harctéren elért sikerek fejében, vagy akár ünnepi alkalmakon. Ez a fajta szerep jelentősen növelte értékét és népszerűségét.

Ez természetesen hatással volt a kovácsok munkájára is. A békés Edo korszak során (1603-1867) egyre díszesebb, különleges szépségű alkotások készültek. A markolatot gyakran cápabőrrel burkolták és selyemmel tekerték körül, a markolatvédő (tsuba) készítésénél előszeretettel alkalmaztak arany- és ezüstdíszítést. A katana a gazdagság és hatalom jelképévé vált.

A szamuráj lelke

     A Tokugawa korszak során Japánban beköszöntött a béke, s a katana puszta fegyverből a szamurájok lelkének és társadalomban betöltött szerepének jelképévé vált. Nitobe Inazo, a híres entellectuel lánya, mutat rá a következő sorokban a szamuráj és a katana közötti eltéphetetlen lelki kapcsolatra apja, Bushido: Japán lelke c. könyvének előszavában:

     Apám 1862-ben született Morioka városban, észak-keleten. Akkoriban még a feudalizmus volt a rend alapja. Ötéves korában  öltöztették először  hakamába a gyermekkorba lépés jeleként. Azon a napon egy go táblára állították a terem közepén és övébe tűzték – először életében – az első kardját. A go tábla egy csatateret jelképezett. Azt mondta nekem, hogy amikor először érezte a katanát az oldalán, egy különös, ünnepélyes érzés kerítette hatalmába és ezt gondolta:

“Ez egy igazi katana. Egy kard, mely képes embert ölni. Mostantól fogva szamuráj vagyok én is. Szamuráj, aki felesküdött a kardjára és urára. Bátornak és illedelmesnek kell lennie. S mindenek felett erősen kell szomjazza az igazságot.”

 Azonban mikor hét éves lett, kezdetét vette a Meiji restauráció, kardját elvették, mert már nem volt rá szükség. Ettől kezdve gyakran érezte, hogy valami hiányzik az oldaláról; magányosnak érezte magát.

Mától fogva – gondolta – egy kis rosszaság és hanyag viselkedés is megengedett. Később úgy emlékezett vissza erre, mint veszélyes időkre, amikor az emberek – úgy látszott -elvesztettek valamit – legbelül. 

Az idézett szövegből erősen kitűnik, hogy ez az egyedi szemléletmód és a kard elsődleges szerepe már a korai gyermekkortól fogva a szamuráj lelkébe vésődött. A kard őrködött szelleme felett s vezette az úton, hogy erényes, igaz emberré váljék. A szamuráj kardját énje részének tekintette s mindig az oldalán tartotta. Éjjelente pedig párnája alatt őrizte. A katana a szamuráj igazi lelke.

1868-ban a Restauráció felszámolta a szamurájok, parasztok, kézművesek és kereskedők osztályát. Nem sokkal ezután 1876-ban megtiltották a civil lakosságnak a kard viselését.

Manapság a katana készítése és a vele folytatott kereskedelem legális tevékenységnek számít, s mintegy 2500 kovács gyakorolja még a kardkészítés művészetét.

„A mesterműveket soha sem a véletlen hozza létre”- jegyezte meg egyszer Miyairi Shohei, a neves mester – „a hosszú gyakorlás elengedhetetlen.”

A szöveg Sugawara Makoto: Lives of Master Swordsmen c. könyvének függelékéből származik. Magyarul pár éve jelent meg Japán kardvívómesterei címmel a Szenzár Kiadónál.

Ez a cikk nem a Japán kardvívómesterei c. könyvből származik. Sugawara Makoto: Lives of Master Swordsmen c. könyvéből fordította Vachter Ákos